Álom-mese

Éjjel mikor orvul meglepett az Álom

lovak vágtattak át véren és halálon

ettől úgy megrémültem egy percre

az Álmot megtámadtam

s szegény döbbenetében

pihegve feküdt a fal tövében.

Túl valóságos voltál

mondtam kissé pirulva

miközben törött bokáját tapogatta sírva.

Így nem mehetek álmot hozni!

Tönkretenné mítoszom-

hiszen könnyűléptű a nevem

helyettesíts- szólt rám

és csúnyán nézett

hiszen te okoztad az egészet.

Mit tehettem volna hát?

Illanó léptek zaját követve

egy éjre én lettem az Álom

a varázs átszőtte szürke kabátom

s finoman akár a szél repültem én

szálltam, futottam az ég tetején.

Majd házak ablakán bekukkantva

aranyport hintettem szét s vissza.

Nem bízunk sem magunkban, sem másokban. Azt mondjuk védekezésképp: Ez egy kegyetlen Világ. Ilyen egyszerű lenne? Elárultak minket, mi is elárulunk másokat. Pedig a hit fontos. Fontos, hogy higgyünk. Leélhetjük az életünket, úgy hogy mindenben kételkedünk. De mindig tisztában kell lennünk vele, hogy a hit nem csupán hegyeket mozgat meg, hanem ott mosolyog a reménytelenségben, és ráteszi a kezét a szenvedők vállára. 

Nem elég

Hiszek benned

mint a tömör gránitoszlopok tövén megtelepedő

 mohazöld emberségben

hitem ott fut az éjjeli villamos izzadt sikolyában

az elkorhadt ágon élő alma mosolyában

a kapaszkodónál összesimuló kezek melegében

az éjszaka magányában elsuttogott vádban

ott úszik a tejszínhab peremén

mint apró, kávébabszem földrészek hírnöke

feléd dobog minden harmatőszinte szóból

melyet bátor emberek szíves sír feléd.

S te mégis kételkedsz.

Az Álmokról

Ketyeg a konyhában a vén idő

de mintha itt megdermedt volna a pillanat            

az éjszaka halvány fénnyel ragyog

hollófekete szeme rázárul a napra

testem mélyebbre süpped

az álmok futóhomokja elkap

eltemet

meleg öleléssel szorítja magához

fáradt testemet.

Jólesik a pihenés

mint nyári napokon a tiszta, könnyű pára

mely ráfolyik tested hidegre éhes formájára

elkap más világok csábító szava

s ölükben megnyugszol

mint hajdan anyád méhében

s tudatlan örülsz, félsz, remélsz

ez az álmok igaz valója

mert lehetsz bármi

amire vágytál, vágyni fogsz, vágytál volna.

Azt mondják addig élünk, ameddig remélünk. Milyen igaz. Mégis mennyire félünk a reménytől, mintha valami elképesztően gonosz szörnyeteg lenne, ami ha nem figyelünk elég éberen, egy pillanat alatt elkap minket. Esetleg falhoz csapdos, vagy kilapít négyszer-ötször. Naponta.  A remény az álom édestestvére. Könnyű, finom és megfoghatatlan, de nem az ellenségünk. Csupán nem szabad vakon megbíznunk benne.  Azt hiszem a remény az, mely a legemberibbé tesz minket. Hiszen nem is létezik más olyan faj ezen a földön, mely ennyire elképesztő és ismeretlen dolgokban is képes volna hinni.

Bíbor tolvajok

Orgonaszín nyugszik a Nap

mint ifjúhölgy, ki fátylait levette

s édesbús magányában meglopta az este

hisz valaki mindig lop

illatokat a bomló éj leple

nőtől vágyat a férfi teste

halk csendbe hulló léptek zaját a távol

a holnap reményt lop a mától.

Tolvajunk vagyunk mind

bíbor kaftánujjunk messze ér

mindent elveszünk

de szívünk mást remél.

Megbotlott séta

Tört üvegcsillogásban

ballag a Remény

halkan oson

a reggeli léptek zajában

szemében könnyharmat csillog

de mosolya a szellővel játszik

nevet a Világra

pedig lassan vérzik el

mert már alig hisznek benne

kik ígértek neki egykor mesevilágot?

Mintha régi álom lenne

melyet kiizzadunk magunkból felkelve.

A sebeiből folyó vér

rubintként gurul szét a macskaköveken.

Az érzések olyanok, akár a levegőben úszó nevetés. Tiszta csodák, mégis gyakran félünk tőlük. Elutasítjuk őket, mert a Világ már túl sokszor bántott minket. Azonban bármennyi szenvedést éltünk már meg, hinnünk kell a szívünkben. Hinnünk kell benne, hogy az érzések és az álmok nem hiába vannak. Hiszen nélkülük mi marad?

Jobb lenne...

Jobb lenne, ha ez csupán

valami távoli

sejtelem maradna.

Félig kicsordult szívdobbanás

egy remegő könnycsepp

a pillanatnyi csendben

halk suttogás

téli éjszakákon

megjelenő jégvirág

forralt bor

belülről melegítő

édesség.

Jobb lenne, ha nem

foganna meg ez a gondolat

elsikkadna

akár egy hervadó virág

mint ijedt állat

menekülne vissza a mélybe

léleknyomait elseperné a szél.

Jobb lenne, ha nem

tudnék róla

csupán derengene felém

áttetsző fényként

a Sötétben

vigaszt nyújtva, de nem kérve Semmit.

Jobb lenne, ha rossz

vége lenne

abbamaradna

mielőtt elkezdődne

megbotlana

az érzelmek göröngyeiben.

Jobb lenne, ha nem

lenne vágyakozás belőle.

Jobb lenne, ha nem

érezném

a vörös lüktetést

szívem meredélyein állva.

Jobb lenne, ha

el tudnám feledni

eszem hiába súgja

az Igazat.

Jobb lenne, ha...

de nem így van.

Jobb lenne, de

a Valóság más.

Talán jobb is így.

Mindenki ismeri azt az érzést, mikor egy hihetetlen könyv, film, esetleg csokoládé megbabonázza az embert. Gyakori jelenség ilyenkor a hajnalig tartó olvasás/ maratoni filmnézés, vagy éppen a tiltott édesség jóleső majszolása. Szeretünk elmerülni más világokban, mert ezek által saját életünk több lesz. A szürke hétköznapok színnel telnek meg, szerezhetünk új barátokat, megtapasztalhatunk új érzéseket. A mai világban, mikor szinte ömlenek ránk a médiából a különböző érzelmi hatások, amelyek legtöbbje befolyásolni akar, fontos, hogy tudjuk a választás joga a miénk. Ezt még nem tudták elvenni tőlünk! Azt olvasunk, amit akarunk és azt nézünk, amit szeretnénk. Mindeközben persze meg kell küzdenünk a felénk áramló reklám és ajánló hadakkal. Ott sunnyognak mindennapjainkban, s a megvett könyvek vagy filmek után hirdetések formájában próbálnak minket meggyőzni, lényegében saját ízlésünkről. Ne hagyjuk magunkat befolyásolni, éppen nekünk embereknek kell a legjobban tudnunk, hogy mindannyian bonyolult és csodálatos lények vagyunk. Küzdjünk a "beskatulyázás" ellen, és merüljünk el más világokban, hogy megtaláljuk önmagunkat!

Másik Világ

Néha egyszerűen többre vágyunk

angyalokra, legyen szárnyunk

veszélyes kalandokra, csodákra,

valami földöntúlira, valami másra

mélyről feltörő, lélekedző rohanásra.

Alább egy ismert regényről írott vers következik, melynek filmváltozata is van. Figyelmeztetek mindenkit spoilereket is tartalmaz!

Lángdal

Tűzben születtél a világra  

majd kopár élet szikláin állva

elénekelted a Halál dalát.

Szívedet tépte ki a máglya,

de szereteted mutatta az utat

búcsúztál ég felé nyújtott

kezek között.

Szerelmed látszatnak indult

mely mögött igazság lapult.

Meghaltál, mikor öltél

sikolyok és vér lopózott

álmaid mélyébe.

Meghalt testvéred s megmenteni

nem tudtad, de túlélted.

Remélted, állhatsz újra

kopár sziklákon

s énekelheted a Halál dalát.

Senkisem kerülheti el

a Sorsvacsorát.

Most élsz, szeretsz, félsz

hogy ne legyen hiába

társaid, barátaid halála

a túlélők gyásza

szeretteid ordítása.

Nem tehetsz mást.

A médiából ránk zúduló információtömeg nem egyszer okozott már komoly bajt. Ez a helyzet a hazai csatornákkal is, melyek mindig hívei voltak a szélsőségeknek és politikai irányoknak, és az egész országot foglalkoztató migráns-kérdésben két nagyon különböző véleményt formálnak meg. Az emberek többsége így két ellentétes táborra szakadt. Az egyik csoport az emberség és segítőkészség jelszavait tűzte zászlajára, miközben nincsenek tisztában a realitással. A másik szélsőség pedig a migránsok mielőbbi kiűzését támogatja, akár erőszakos módszerekkel is. A híradókban nap, mint nap láthatjuk a határra érkező migránsok tömegét, melyek sokszor fegyelmet és jó szót nem ismerve, önfejűen követik saját elképzeléseiket. Azonban éppúgy megtapasztalhattuk az ellenkezőjét is, miszerint az országunkba áramló családok csüggedtek, fáradtan cipelik kezükben gyermekeiket. Menekülnek a háború fenyegetése elől, vagy csupán a jobb megélhetés reményében érkeznek Európába? Erre a kérdésre nem létezik egyszerű válasz. Ahogy egyszerű megoldás sem. Mindazonáltal tisztában kell lennünk vele, hogy az amúgy is gyenge magyar gazdaság nem bír el ennyi migránst. Ahogy az is teljes mértékben igaz, hogy a 21. század vezető hatalmai által vívott háborúk többsége, nem vezetett máshoz, csupán értelmetlenül kioltott életekhez és a most kialakult kaotikus helyzethez. Nem tudom mi a megoldás, de azt igen, hogy az ilyen vészterhes időkben az összetartásban rejlik a legnagyobb erő. Most, ennek a két tábornak, muszáj lesz találkoznia valahol félúton. Különben félek, sosem találunk megoldást.

Egy érme két fele

Migránsok                                                                                                          Magyarok

Mindenki emlékszik az első szerelemre. Megőrizzük magunkban minden ízét, minden árnyalatát. Mikor a világ eltörpül a saját érzéseink árnyékában, és napjaink mámoros felhőtlenségben száguldanak tova. Csodálatos, hogy az emberi szív mennyire képes szeretni, szinte már a föld fölött lebegünk, ha szerelmesek vagyunk. De ahogy magunkban hordozzuk az első csókok édességét, éppúgy visszük az első viszonzatlan szerelmet is. Mikor hiába szeretünk, mert a körülmények, az esélyek, vagy az érzések nem nekünk kedveznek. Fájdalmas vágyakozni olyan után, akit nem tudunk elérni, bármennyire közel is érezzük magunkhoz. Nap, mint nap rá gondolni, mosolyogni, lesni minden szavát és megelégedni ennyivel. Hisz a szívünk mélyén tudjuk valamennyien, az igaz szerelem nem követelőző, nem kegyetlen, nem szívszorító. Ha szeretünk, minden nap új ajándék, amelyet nekünk kell felnyitnunk és élvezni minden örömével és bánatával együtt.

Száműzött

Néha csak úgy a semmiből

rámtör a vágyakozás

beleremeg a belsőm

annyira hiányzik az érintésed

mintha nem kapnék levegőt

hirtelen üres lesz a világ

mert Tudom

nem vagy itt velem

kést forgatnak bennem

ájulás kerülget

leroskadok ahol ér a Bánat

fürdőszobapadlón

szőnyegen

szobában.

Aztán felkelek

mert erősnek kell látszani

ha látja gyengeséged felfal a 21. század

mosolygok bólogatok tovább

mintha nem fájna semmi

de belül a végtelen sötétben

üvölt hozzád egy száműzött senki.

Érintés

Hószín keze, mint tollpihe.

Fénypászma a Semmibe

hull lassan,

ragyogó alakban.

Szárnyal ezüst madarakban.

Pohárszélen csillan.

Kacagva illan,

vonzza az ismeretlen,

a dús és a kietlen.

Megpihen kezemben.

Megbocsátva

Félek csak úgy elfelejtesz

mintha sosem lettem volna

de aztán könnyedén felémlibben

egyetlen kócos szavad

csintalan mosollyal az arcán

mint gyermek, aki rossz fát tett a tűzre

s sajnálkozó édesen tárja szét a karját.

Én pedig ostoba, bolond módon

feledem minden szenvedésem, sóvárgásom

mert kiváltja összes megannyi vétkedet

az arcodon felderengő mosoly

mely csak az enyém

s minden, minden, minden megbocsátva.

Valamitől mindig búcsúzunk. A leggyakrabban apró dolgoktól, a reggeli kávétól, ha rohanunk, végignézett sorozatoktól, könyvek utolsó lapjaitól, az ágytól, ha már egyszerűen muszáj felkelnünk. Ezeket az apró búcsúkat észre sem vesszük, elsuhannak mellettünk. De néha előfordul, hogy a búcsú próbára tesz minket. Fájdalmas és könnyes, ahogy nagy drámákban szokás. Megesik, hogy búcsút intünk egy régi önmagunknak, egy régi szerelemnek, egy régi barátnak, vagy a helynek, amit eddig otthonunknak neveztünk. Furcsa érzés. Az első napokban eltölt minket a lázas izgalom, a lehetőségek, a szabadság új és ismeretlen, feltáratlan vidékei tűnnek fel előttünk. De aztán beoson szívünkbe a bánat. Lassan rájövünk, hogy a legapróbb dolgok fognak hiányozni: a szoros ölelések, a végtelen nevetések, az éjszaka illata, az utcai lámpa fénye, a reggeli rohanás zaja. Tudnunk kell azonban, hogy egy búcsú sosem örök. Mindent magunkban őrzünk.

Az utolsó lapra

Az utolsó lap mindig búcsúzás

egy régi öntudatlan éntől

hangulatoktól

átvirrasztott éjszakáktól

vízbe cseppent könnyektől

Bánattól, melyet sötét árnyak fontak

lázongó, kéjes örömtől

a nap utolsó sugarától

a holdfényragyogástól

lábnyomainktól

melyeket árnyas nyarak hűvösében felejtünk.

A tóba dobott kőtől

ha  hullámsírba vész

a mosolytól mikor igent bólint a barát

az olvadó jégkristályoktól

melyek  forró szánkhoz érnek

régi, bolondos álmainktól

hogy újakat kergethessünk

a portól mit fel-felvert lelkünkben

egy-egy csapás.

De ez nem örök búcsúzás.

Meddig?

Befelé hallgatunk

mintha vétek volna szólni

jogainkat tiporva zárul szorosra szánk

senkise mosolyog ránk

összevarrták nyelvünk az agyunkkal

így már nincs

ami szívemen az a számon

az Igazság bent ragadt

s hiába veri dobhártyaszaggató migrén agyunk

mi akkor is csak hallgatunk

nem szólunk

hallgatni arany

beszélni halál

a nyitott szájú fejekre

keselyű jár

akár egy ógörög tragédiában

Tudás a Hatalom ellen

Ti hallgattok

s Mi akik tudunk

véres sziklákhoz vagyunk kötözve

de így legalább panorámaként tárul elénk

saját májunk kitépése

a sebek mindig begyógyulnak

de a gond ugyanaz marad

meddig lehet befoldozott

zsákszájjal élni a századok alatt?

Mennyire vagyunk szabadok? Világunk szervezett rendszerben zajlik, vannak babonáink, eszméink, önkormányzataink, sőt meghozhatjuk saját döntéseinket. Ennek ellenére fel kell tennünk magunknak a kérdést, hol a határ, meddig terjed a szabadságom? Fontos tudatosítani magunkban, hogy nekünk kell megválasztanunk az utat, amelyen haladni akarunk. Nem befolyásolhatnak minket szüleink, rokonaink, barátaink. Csak rajtunk áll hogyan éljük az életünk, ne féljünk hát kilépni a biztonsági zónánkból, mert éppen ott húzódik az a vékony határ, amely elválasztja a megszokást a szabadságtól.

Szabadság

Rávésem neved

a hó tiszta hullására

a tört üvegcsillogásra

a keményen ropogó fatörzsre

Ne feledjék!

Rávésem neved

az örök utazásra

az életből látható halálra

édesanyám búcsúmosolyára

Ne feledjék!

Rávésem neved

a piruló hajnalra

az esőn át felzengő madárdalra

az álmok forrongó ködére

Ne feledjék!

Rávésem neved

a földöntúli égre

az ezüstszegélyű fényre

kedvesem márványkezére

Ne feledjék!

Rávésem neved

a kusza térképre

a vöröslő pontok tengerére

a föltámadó lelkiismeretre

Ne feledjék!

Rávésem neved

a zászlókra

a csüggedten haldokló álmodókra

az elveszett hitre

Ne feledjék!

Rávésem neved

a tárnákra

szívem mélyének álmára

a vészjósló, komor Világra

Ne feledjék!

Rávésem neved

a kifakult ingre

minden megmaradt kincsre

a lélekben rejlő nincsre

Ne feledjék!

Rávésem neved

a sápadó sírokra

az elmevakító szólamokra

az utcákon csorgó vérre

Ne feledjék!

Rávésem neved

élőre-holtra

a Világnak nevezett romra

a Vakság szemére

Ne feledjék!

Rávésem neved

Szabadság

az örökkére

mert ez  21. század

S ELFELEDNEK!