Néha mindannyian szeretünk elmenekülni a Világ elől. A napok apró-cseprő gondjaitól, a szívünk sebeitől, a fájdalomtól. Magányra vágyunk. Magunkra akarunk találni. Lassan visszaszerezzük az elveszett hitünket, az erőnket, vagy felfedezzük önmagunkat. De a csendben, bármennyire nyugodt és békés is, nem találhatunk válaszokat. Pedig éppen ezek a válaszok teszik teljessé az életet. A csendes, jóleső magány sok kérdést rejteget, izgalmas és értelmet adó kérdéseket. Életcélokat. De válaszokat csak a Világban kaphatunk. Így bármennyire fáj is el kell viselnünk a csalódásokat, a könnyeket, a kétségeket, hogy valami jobban és teljesebben részesülhessünk. Amit csakis a Világ által ismerhetünk meg.

Látomás a nagy vízről

Éjjel mikor egyedül vagyok a sötétben
meglátogatnak a gyöngyházfényű álmok
körbekeringenek a szobában
halk sziluettjük árnyat vet a falra
a távoli tenger és szabadság illatát hozzák
morajló, hullámverte partok lüktetnek ereikben
meg nem alkuvó vad szépségek
akik a Világ zajától messze élnek
s szívük oly tiszta
mint a végtelenbe nyúló magányos hullámszirtek.

Csillagsóhaj

Rommá dőlt utolsó menedékem
Álmaim színes deszkái egymáson hevernek
s mégse sírok a halott falak tövén
szememből nem folyik könny
mert a tinta újrafesti a vágyott dolgokat,
s itt-ott már feldereng egy-egy szál hangavirág.
Megédesül a füst a szélben
mert már nem kötnek gúzsba a falak
Álmaim az éjben járnak
csillagfelhőket tapos magányuk
nem szállnak el többé a szélben,
lelkük örök fényességként hull alá
akár egy édes, őszi alma mosolygása.
Nem tudom tettre sarkall e majd
vagy visszafog csupán
de nem félek többé tűztől, vértől
mert fent ragyognak jelszavaim
látom őket az esőben, hideg szélben
érzem halk sóhajaik komolyságát
békéjüket
Hazaértem.