Az érzések olyanok, akár a levegőben úszó nevetés. Tiszta csodák, mégis gyakran félünk tőlük. Elutasítjuk őket, mert a Világ már túl sokszor bántott minket. Azonban bármennyi szenvedést éltünk már meg, hinnünk kell a szívünkben. Hinnünk kell benne, hogy az érzések és az álmok nem hiába vannak. Hiszen nélkülük mi marad?

Jobb lenne...

Jobb lenne, ha ez csupán

valami távoli

sejtelem maradna.

Félig kicsordult szívdobbanás

egy remegő könnycsepp

a pillanatnyi csendben

halk suttogás

téli éjszakákon

megjelenő jégvirág

forralt bor

belülről melegítő

édesség.

Jobb lenne, ha nem

foganna meg ez a gondolat

elsikkadna

akár egy hervadó virág

mint ijedt állat

menekülne vissza a mélybe

léleknyomait elseperné a szél.

Jobb lenne, ha nem

tudnék róla

csupán derengene felém

áttetsző fényként

a Sötétben

vigaszt nyújtva, de nem kérve Semmit.

Jobb lenne, ha rossz

vége lenne

abbamaradna

mielőtt elkezdődne

megbotlana

az érzelmek göröngyeiben.

Jobb lenne, ha nem

lenne vágyakozás belőle.

Jobb lenne, ha nem

érezném

a vörös lüktetést

szívem meredélyein állva.

Jobb lenne, ha

el tudnám feledni

eszem hiába súgja

az Igazat.

Jobb lenne, ha...

de nem így van.

Jobb lenne, de

a Valóság más.

Talán jobb is így.