Mindig kutatunk valami után. Lehet ez a karrier, önmagunk megismerése, a szerelem, az otthon melege, a lelki béke, a boldogság. De gyakran a nagy keresés közepette elfelejtjük élvezni azt, ami igazán számít: a jelent. Pedig csak itt találhatjuk meg azt, amire igazán vágyunk. Gyakran komorrá tesznek minket múltban elkövetett hibáink és megfertőzheti mindennapjainkat a jövő miatt érzett aggodalom. Miért nem tesz minket boldoggá, amink van? Hiszen örökké tartó boldogság soha nem létezett, ahogy végtelen bánat sem. De vannak az életben igen ritka és értékes pillanatok, amikor minden gondunkról megfeledkezünk, és egyszerűen csak örülünk az életnek. Az ilyen percek, órák vagy napok sok mindenre megtanítanak minket. A szürke hétköznapokat beragyogja egyszerű varázsuk, s segítenek, hogy észrevegyük valójában mennyi csoda is létezik körülöttünk, a sok szenvedés mellett. Az emberek életét mindig is apró dolgok tették teljessé, nem hősi cselekedetek. Finom és észrevétlen dolgok, amelyek átszövik mindennapjainkat, csupán gyakran megfeledkezünk rólunk. Lehet ez egy ölelés, egy csók, egy kedves mosoly, baráti szó, a csokoládéfagylalt íze, a napfény, a nevetés, vagy egy tál puding. Hiszen, annyit rohanunk a hétköznapokban. Mondhatnám úgy is, gyakran csak keresztül rohanunk az egész életen. Pedig a világnak szüksége van rá, hogy higgyenek benne. Az emberek remény után vágynak, erőre az akadályok között, társra a legnagyobb magányban, enyhülésre a szenvedésben. Mi pedig ott állhatunk és segíthetünk. A világ groteszk és gyakran értelmetlen, sőt erőszakos voltából nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy a világ menthetetlen. Hinnünk kell a szavak és a tettek erejében! Meg kell tanítanunk egymásnak, hogy mindannyian emberek vagyunk. Semmiféle díj, dicsőítő zene, elismerő taps nem tudja helyettesíteni ezt az örömöt, amely csupán abból az egyszerű tényből fakad, hogy lélegzünk ezen a világon. Ne felejtsük el tehát, milyen fontos a jelen, hiszen nekünk mindig benne kell élnünk!

Pillanatkeresés

Fekszem a fűben.

A föld hajtásai roskadoznak,

mint gyümölcsfák beérve.

Mellém ül a Béke.

Agyamban nem kergetőznek tovább

szürke árnyaim, az ostobák.

Jólesik az árnyék.

Fölnézek arra a tiszta, hűs csodára

ringó, aranylegyezős tájra,

megigéz fénytáncos bája.

Zöldellik az égben az élet,

mit álmaimban mindig kérek.

Most, végre révbe érek.

Aztán, persze elmúlt,

mint sebzett vad elhullt.

De most is keresem azt a pillanatot,

mely annyi fényt s árnyékot adott.

Kéklő nyugalmat és szürke bánatot,

mert akkor csak örültem. Hogy… Vagyok.

Megfoghatatlan dolgok varázsa

Szeretem a megfogható dolgokat,

mint a bús szél könnyes simogatását

a bőrön lecsorgó ezüstszín esőt,

a levelek közt átszűrődő fényjátékot

a halk üvegcsengést a feszült csendben

a gyémántként csillogó jeget

a szürkés napok jóleső magányát

a mellkasból áradó szívkályhák melegét.

Értem nyúlnak, s elérnek.

Pillanatnyi csodák,

áttetszően nevető örömgyermekek.

Átfénylik rajtuk a Béke.