Valamitől mindig búcsúzunk. A leggyakrabban apró dolgoktól, a reggeli kávétól, ha rohanunk, végignézett sorozatoktól, könyvek utolsó lapjaitól, az ágytól, ha már egyszerűen muszáj felkelnünk. Ezeket az apró búcsúkat észre sem vesszük, elsuhannak mellettünk. De néha előfordul, hogy a búcsú próbára tesz minket. Fájdalmas és könnyes, ahogy nagy drámákban szokás. Megesik, hogy búcsút intünk egy régi önmagunknak, egy régi szerelemnek, egy régi barátnak, vagy a helynek, amit eddig otthonunknak neveztünk. Furcsa érzés. Az első napokban eltölt minket a lázas izgalom, a lehetőségek, a szabadság új és ismeretlen, feltáratlan vidékei tűnnek fel előttünk. De aztán beoson szívünkbe a bánat. Lassan rájövünk, hogy a legapróbb dolgok fognak hiányozni: a szoros ölelések, a végtelen nevetések, az éjszaka illata, az utcai lámpa fénye, a reggeli rohanás zaja. Tudnunk kell azonban, hogy egy búcsú sosem örök. Mindent magunkban őrzünk.

Az utolsó lapra

Az utolsó lap mindig búcsúzás

egy régi öntudatlan éntől

hangulatoktól

átvirrasztott éjszakáktól

vízbe cseppent könnyektől

Bánattól, melyet sötét árnyak fontak

lázongó, kéjes örömtől

a nap utolsó sugarától

a holdfényragyogástól

lábnyomainktól

melyeket árnyas nyarak hűvösében felejtünk.

A tóba dobott kőtől

ha  hullámsírba vész

a mosolytól mikor igent bólint a barát

az olvadó jégkristályoktól

melyek  forró szánkhoz érnek

régi, bolondos álmainktól

hogy újakat kergethessünk

a portól mit fel-felvert lelkünkben

egy-egy csapás.

De ez nem örök búcsúzás.