Azt mondják addig élünk, ameddig remélünk. Milyen igaz. Mégis mennyire félünk a reménytől, mintha valami elképesztően gonosz szörnyeteg lenne, ami ha nem figyelünk elég éberen, egy pillanat alatt elkap minket. Esetleg falhoz csapdos, vagy kilapít négyszer-ötször. Naponta.  A remény az álom édestestvére. Könnyű, finom és megfoghatatlan, de nem az ellenségünk. Csupán nem szabad vakon megbíznunk benne.  Azt hiszem a remény az, mely a legemberibbé tesz minket. Hiszen nem is létezik más olyan faj ezen a földön, mely ennyire elképesztő és ismeretlen dolgokban is képes volna hinni.

Bíbor tolvajok

Orgonaszín nyugszik a Nap

mint ifjúhölgy, ki fátylait levette

s édesbús magányában meglopta az este

hisz valaki mindig lop

illatokat a bomló éj leple

nőtől vágyat a férfi teste

halk csendbe hulló léptek zaját a távol

a holnap reményt lop a mától.

Tolvajunk vagyunk mind

bíbor kaftánujjunk messze ér

mindent elveszünk

de szívünk mást remél.

Megbotlott séta

Tört üvegcsillogásban

ballag a Remény

halkan oson

a reggeli léptek zajában

szemében könnyharmat csillog

de mosolya a szellővel játszik

nevet a Világra

pedig lassan vérzik el

mert már alig hisznek benne

kik ígértek neki egykor mesevilágot?

Mintha régi álom lenne

melyet kiizzadunk magunkból felkelve.

A sebeiből folyó vér

rubintként gurul szét a macskaköveken.